Dinnyés története |
|
Dinnyés története
A település elnevezése két helynévből alakult ki. Az egyik a Meed, mely 1298-ban került először feljegyzésre terra Meed-ként, a másik a Dinnyés, amely személynévként 1376-ban tűnt fel. A med szó jelentése száraz, néha kiszáradó. Ez elé került a dinnye szó ragozott alakja, így alakult ki a Dinnyésmed, majd későbbiekben a Med utótag elmaradt.
1481-ben 1000 arany Ft-ért lett Mátyás királyé a birtok, ahol 3 év múlva már plébános is dolgozott. 1568-ig a török elől sokan elmenekültek. 1582-ben Dinnyésmed Székesfehérvárhoz tartozó szultáni birtok volt, amely 11.000 akcse (50 török akcse 1 Ft) hasznot hozott. A faluban élők 20 házat laktak, akik búza, káposzta, len, kender, vörös és fokhagymatermesztéssel, sertés-, és juhtartással, valamint méhészkedéssel foglalkoztak.
1767-ben Vincze János volt az uradalom számtartója. Ekkor már a fehérváriaknak is voltak földjeik a pusztán. A XVIII. - XIX. század fordulóján Dinnyés földesura a felsőőrsi prépost volt. Ebben az időben már 2 vendégfogadó működött. 1824-ben Vajky György birtokos, veszprémi kanonok, felsőőrsi prépost építetett egy római katolikus kápolnát saját védőszentje tiszteletére.
A szabadságharc kitörése előtt már körülbelül 300-an éltek a pusztán. 1848. szeptember 25-én Dinnyés és Gárdony között állt a magyar hadtest balszárnya, összesen 3 zászlóalj gyalogság, 7 század huszár és 14 ágyú, 3400 emberrel, akiket a Velencei-tó választott el a derékhadtól. A feladatuk az volt, hogy Seregélyes felől visszaverjék a támadásokat és megakadályozzák a hadtest bekerítését. A pákozdi csata után szeptember 30-án kötötték meg a fegyverszünetet, amely a demarkációs vonalat a magyaroknak Csákvár - Sukoró - Dinnyés – Seregélyes – Szolgaegyháza, a horvát csapatoknak pedig Csákberény – Zámoly – Pusztacsala – Pákozd – Sárkeresztúr határokkal jelölte meg.
A lakosság száma 1850-ben 1/3-dal volt kevesebb, mint a szabadságharc előtt. 1870-ben 40 konvenciós cseléd és 63 napszámos élt Dinnyésen. A családok átlagosan 2, legfeljebb 3 tagúak voltak, elhelyezésükre cselédházakban került sor. Az épületek többnyire sárból készültek, csak a templom, az iskola és az urasági ház épült téglából, illetve kőből. A lakosság általános kulturális színvonala alacsony volt, de a napi munkákat kiválóan végezték. 1870-ben a lakosság 51%-a írástudatlan volt, de a többiek közül sem tudott mindenki írni és olvasni egyszerre. A helyi oktatás területén a katolikus egyház tette meg az első lépéseket és 1837-ben megszervezték az első iskolát. A XIX. sz. 40-es éveiben szinte iskolaalapítási láz uralkodott Fejér megyében. A székesfehérvári egyházmegye püspöke, Barkóczy László is ösztönözte az iskolák széleskörű elterjesztését.
A tömegközlekedés és áruszállítás szempontjából elsőként Dinnyés kapcsolódott be az ország vérkeringésébe azzal, 1861-ben vasúti megállóhely létesült a településen. Ez volt az első megállója a Velencei-tónak a Székesfehérvár-Buda vonalon.
A gazdálkodás ösztönzéséhez az eddig nem hasznosított területekre is szükség volt, ezért tervbe vették a Nádastó (más nevén Alsófertő) lecsapolását, amellyel 2200 hold mezőgazdasági földhöz kívántak jutni. A Nádastó a Velencei-tó szerves része volt, azzal összefüggő területet alkotott. A közbirtokosok nagy része tiltakozott a lecsapolás ellen, mert természetes vízgyűjtő volt, amely a Kajtori tavakkal együtt szabályozta a tó vízszintjét. Attól féltek, hogy a csatorna a Velencei-tó vizét is levezetné, így vízutánpótlás hiányában a tó elmocsarasodásához vezetne, ezért ennek elkerülése érdekében a Szalma csárdánál zsilipet építettek. 1889. március 27-én megalakult a Dinnyés Kajtori Tólecsapoló Társulat, s megkezdték a Nádastó lecsapolását.
A századfordulón a mezőgazdaság és az állattartás kapott kiemelkedő szerepet a foglalkoztatásban, ahol főleg a tehenészet, valamint a kukorica, burgonya, répa, repce, bükköny, lucerna termelése dominált.
A XX. század elején az agrárszocialista mozgalom terjedésével nőtt a társadalmi feszültség, amely az uradalomban is jelentkezett. A lakosság differenciálódott, egy kis részük feljebb lépett a ranglétrán, de a nagy többség a nincstelenek számát gyarapította.
Az első világháború idején kevés volt a férfi munkaerő, helyüket a hadifogolytáborból érkezett orosz, szerb katonákkal igyekeztek pótolni. A háború évei alatt a pusztai lakosság egyre nyomorúságosabb körülmények között élt.
A háború végén, az állami összeomlás idején megbomlott a közrend is. 1919 elején megkezdődött a szocialista átalakulás. Az uradalomban termelőszövetkezetet hoztak létre, amely 1919. áprilisban Agárd-dinnyési Termelő Szövetkezet néven kezdte meg tevékenységét. Tagjai a cselédek lettek, az uradalmi gazdatisztek, illetve a bérlők pedig az üzemegységek irányítóivá váltak. 1919. augusztusában azonban a termelőszövetkezet megszűnt.
1920 környékén állami ráhatással ismét megkezdődött a parcellázás. 1922-ben az uradalom 184 kataszteri hold földet adott át a dinnyésieknek, akik évente 8-10 ház építettek fel az Újtelepen. Az épületek vályogból illetve tömésfalból készültek. Dinnyésen a 20-as évek végén 52 kisgazda kezdte el formálni a jövőt. 1930-ban 140 lakásban már 611 fő élt. 1934-ben 2 tantermes elemi iskolát alapítottak, ahol 1937-ben már 2 tanító oktatta a dinnyési gyerekeket.
A háborús években a gazdaság nagyon rosszul termelt, megcsappant a férfi munkaerő is. A honvédség elvitte a lovakat és a szekereket is. A szovjet csapatok 1944. december környékén érték el Seregélyes irányából a Velencei-tó déli partját, majd december 9-én Dinnyésnél is megjelentek. A puszta a hadtáp és időnként a frontvonal körzetébe esett, ezért a lakosságot is kitelepítették. 1945. február 7-16. között folyamatos akna és gyalogsági tűz alatt volt a település. A harci cselekmények alatt a gazdaság, az állatállomány, valamint az épületek is megsemmisültek. A hadiállapot végül 1945. március 29-én szűnt meg.
1945. áprilisban Dinnyés kezdeményezte Gárdonytól, mint anyaközségtől az elszakadást, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A háborút követően a földreform volt a leglényegesebb feladat, 1945. május végén 2300 kataszteri hold földet osztottak szét az uradalomból a település lakói és a volt cselédek között. Az elszakadási törekvésekre tekintettel Gárdony a tervezett újjáépítésekből kihagyta a dinnyési iskolaépületet, amelyet a római katolikus egyház vett kezelésbe, majd állami segítséggel újították fel. 1947-ben már 750 fő lakott a településen, valamint 105 tanuló járt iskolába.
1947 nyarán Dinnyés kisközség státuszt kapott és Gárdony felügyeletével jegyzői kirendeltséget nyitottak, hetente 1 fogadónappal. 1949. február 3-án Dinnyést tanyaközponttá nyilvánították.
1950. november 10-én megalakították az Alkotmány III. típusú szövetkezeti csoportot, mely 1956 végén eredménytelensége miatt feloszlott, de Virágzó Termelőszövetkezet néven később újraszervezték. 1959 környékén már folyt az agitáció a termelőszövetkezet erősítése érdekében. Ekkor 36 vagon búzát csépeltek, 10 vagon árpát termeltek és jó termés ígérkezett a többi terményből is. 1961-ben a kisbirtokosok közül szinte mindenki termelőszövetkezeti taggá vált. 1961 végén 1466 kataszteri hold földet műveltek és szövetkezet tagjainak száma 95 volt.
1962-ben a Virágzó Termelőszövetkezet beolvadt az Agárdi Gárdonyi Géza termelőszövetkezetbe. A közös gazdasági érdek közelebb hozta a dinnyési, gárdonyi, agárdi embereket. A Dinnyési tanácskirendeltség vezetője, Babirák Józsefné megpróbálta kialakítani a település rendjét és megkezdeni a fejlesztést. Véleménye szerint elsősorban a helyieknek kell tenniük a községért és csak ezután várhatnak Gárdonytól segítséget. Ezzel a mottóval társadalmi munkát szervezetek, óvodát, napközi otthont állítottak fel, épületeket alakítottak át közcélú létesítményekké, amelyekből orvosi rendelő, tanterem, szövetkezeti bolt lett.
Az oktatás 1958-ig szükségtanteremben folyt, ekkor épült fel az új 6 tantermes iskola. 1964-ben volt a tanulók száma a legmagasabb, akik ekkor 154-en voltak. 1975-ben már csak kb. 76 gyermek járt iskolába a faluban.
Az 1960-as években megkezdődött az elvándorlás. Azok a fiatalok, akik szakmunkás képesítéssel rendelkeztek, a közeli városba, Székesfehérvárra költöztek. Új házak már csak a termelőszövetkezet, valamint az ipari üzemek nyugdíjasai részére épültek. A település lakossága 1970-ben 888 fő volt, mely a korábbi évekhez viszonyítva visszaesést jelentett.
Napjainkban Dinnyés kedvelt lakóhely, a város közelsége miatt sokan költöznek ide, főleg a kedvező telekárak miatt.
2010-ben nagyszabású beruházásként megépült és átadásra került a Dinnyési Templomkert Hagyományőrző Központ,és ezzel együtt a környék egyik legnagyobb,fedett szabadtéri színpada.
1481-ben 1000 arany Ft-ért lett Mátyás királyé a birtok, ahol 3 év múlva már plébános is dolgozott. 1568-ig a török elől sokan elmenekültek. 1582-ben Dinnyésmed Székesfehérvárhoz tartozó szultáni birtok volt, amely 11.000 akcse (50 török akcse 1 Ft) hasznot hozott. A faluban élők 20 házat laktak, akik búza, káposzta, len, kender, vörös és fokhagymatermesztéssel, sertés-, és juhtartással, valamint méhészkedéssel foglalkoztak.
1767-ben Vincze János volt az uradalom számtartója. Ekkor már a fehérváriaknak is voltak földjeik a pusztán. A XVIII. - XIX. század fordulóján Dinnyés földesura a felsőőrsi prépost volt. Ebben az időben már 2 vendégfogadó működött. 1824-ben Vajky György birtokos, veszprémi kanonok, felsőőrsi prépost építetett egy római katolikus kápolnát saját védőszentje tiszteletére.
A szabadságharc kitörése előtt már körülbelül 300-an éltek a pusztán. 1848. szeptember 25-én Dinnyés és Gárdony között állt a magyar hadtest balszárnya, összesen 3 zászlóalj gyalogság, 7 század huszár és 14 ágyú, 3400 emberrel, akiket a Velencei-tó választott el a derékhadtól. A feladatuk az volt, hogy Seregélyes felől visszaverjék a támadásokat és megakadályozzák a hadtest bekerítését. A pákozdi csata után szeptember 30-án kötötték meg a fegyverszünetet, amely a demarkációs vonalat a magyaroknak Csákvár - Sukoró - Dinnyés – Seregélyes – Szolgaegyháza, a horvát csapatoknak pedig Csákberény – Zámoly – Pusztacsala – Pákozd – Sárkeresztúr határokkal jelölte meg.
A lakosság száma 1850-ben 1/3-dal volt kevesebb, mint a szabadságharc előtt. 1870-ben 40 konvenciós cseléd és 63 napszámos élt Dinnyésen. A családok átlagosan 2, legfeljebb 3 tagúak voltak, elhelyezésükre cselédházakban került sor. Az épületek többnyire sárból készültek, csak a templom, az iskola és az urasági ház épült téglából, illetve kőből. A lakosság általános kulturális színvonala alacsony volt, de a napi munkákat kiválóan végezték. 1870-ben a lakosság 51%-a írástudatlan volt, de a többiek közül sem tudott mindenki írni és olvasni egyszerre. A helyi oktatás területén a katolikus egyház tette meg az első lépéseket és 1837-ben megszervezték az első iskolát. A XIX. sz. 40-es éveiben szinte iskolaalapítási láz uralkodott Fejér megyében. A székesfehérvári egyházmegye püspöke, Barkóczy László is ösztönözte az iskolák széleskörű elterjesztését.
A tömegközlekedés és áruszállítás szempontjából elsőként Dinnyés kapcsolódott be az ország vérkeringésébe azzal, 1861-ben vasúti megállóhely létesült a településen. Ez volt az első megállója a Velencei-tónak a Székesfehérvár-Buda vonalon.
A gazdálkodás ösztönzéséhez az eddig nem hasznosított területekre is szükség volt, ezért tervbe vették a Nádastó (más nevén Alsófertő) lecsapolását, amellyel 2200 hold mezőgazdasági földhöz kívántak jutni. A Nádastó a Velencei-tó szerves része volt, azzal összefüggő területet alkotott. A közbirtokosok nagy része tiltakozott a lecsapolás ellen, mert természetes vízgyűjtő volt, amely a Kajtori tavakkal együtt szabályozta a tó vízszintjét. Attól féltek, hogy a csatorna a Velencei-tó vizét is levezetné, így vízutánpótlás hiányában a tó elmocsarasodásához vezetne, ezért ennek elkerülése érdekében a Szalma csárdánál zsilipet építettek. 1889. március 27-én megalakult a Dinnyés Kajtori Tólecsapoló Társulat, s megkezdték a Nádastó lecsapolását.
A századfordulón a mezőgazdaság és az állattartás kapott kiemelkedő szerepet a foglalkoztatásban, ahol főleg a tehenészet, valamint a kukorica, burgonya, répa, repce, bükköny, lucerna termelése dominált.
A XX. század elején az agrárszocialista mozgalom terjedésével nőtt a társadalmi feszültség, amely az uradalomban is jelentkezett. A lakosság differenciálódott, egy kis részük feljebb lépett a ranglétrán, de a nagy többség a nincstelenek számát gyarapította.
Az első világháború idején kevés volt a férfi munkaerő, helyüket a hadifogolytáborból érkezett orosz, szerb katonákkal igyekeztek pótolni. A háború évei alatt a pusztai lakosság egyre nyomorúságosabb körülmények között élt.
A háború végén, az állami összeomlás idején megbomlott a közrend is. 1919 elején megkezdődött a szocialista átalakulás. Az uradalomban termelőszövetkezetet hoztak létre, amely 1919. áprilisban Agárd-dinnyési Termelő Szövetkezet néven kezdte meg tevékenységét. Tagjai a cselédek lettek, az uradalmi gazdatisztek, illetve a bérlők pedig az üzemegységek irányítóivá váltak. 1919. augusztusában azonban a termelőszövetkezet megszűnt.
1920 környékén állami ráhatással ismét megkezdődött a parcellázás. 1922-ben az uradalom 184 kataszteri hold földet adott át a dinnyésieknek, akik évente 8-10 ház építettek fel az Újtelepen. Az épületek vályogból illetve tömésfalból készültek. Dinnyésen a 20-as évek végén 52 kisgazda kezdte el formálni a jövőt. 1930-ban 140 lakásban már 611 fő élt. 1934-ben 2 tantermes elemi iskolát alapítottak, ahol 1937-ben már 2 tanító oktatta a dinnyési gyerekeket.
A háborús években a gazdaság nagyon rosszul termelt, megcsappant a férfi munkaerő is. A honvédség elvitte a lovakat és a szekereket is. A szovjet csapatok 1944. december környékén érték el Seregélyes irányából a Velencei-tó déli partját, majd december 9-én Dinnyésnél is megjelentek. A puszta a hadtáp és időnként a frontvonal körzetébe esett, ezért a lakosságot is kitelepítették. 1945. február 7-16. között folyamatos akna és gyalogsági tűz alatt volt a település. A harci cselekmények alatt a gazdaság, az állatállomány, valamint az épületek is megsemmisültek. A hadiállapot végül 1945. március 29-én szűnt meg.
1945. áprilisban Dinnyés kezdeményezte Gárdonytól, mint anyaközségtől az elszakadást, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A háborút követően a földreform volt a leglényegesebb feladat, 1945. május végén 2300 kataszteri hold földet osztottak szét az uradalomból a település lakói és a volt cselédek között. Az elszakadási törekvésekre tekintettel Gárdony a tervezett újjáépítésekből kihagyta a dinnyési iskolaépületet, amelyet a római katolikus egyház vett kezelésbe, majd állami segítséggel újították fel. 1947-ben már 750 fő lakott a településen, valamint 105 tanuló járt iskolába.
1947 nyarán Dinnyés kisközség státuszt kapott és Gárdony felügyeletével jegyzői kirendeltséget nyitottak, hetente 1 fogadónappal. 1949. február 3-án Dinnyést tanyaközponttá nyilvánították.
1950. november 10-én megalakították az Alkotmány III. típusú szövetkezeti csoportot, mely 1956 végén eredménytelensége miatt feloszlott, de Virágzó Termelőszövetkezet néven később újraszervezték. 1959 környékén már folyt az agitáció a termelőszövetkezet erősítése érdekében. Ekkor 36 vagon búzát csépeltek, 10 vagon árpát termeltek és jó termés ígérkezett a többi terményből is. 1961-ben a kisbirtokosok közül szinte mindenki termelőszövetkezeti taggá vált. 1961 végén 1466 kataszteri hold földet műveltek és szövetkezet tagjainak száma 95 volt.
1962-ben a Virágzó Termelőszövetkezet beolvadt az Agárdi Gárdonyi Géza termelőszövetkezetbe. A közös gazdasági érdek közelebb hozta a dinnyési, gárdonyi, agárdi embereket. A Dinnyési tanácskirendeltség vezetője, Babirák Józsefné megpróbálta kialakítani a település rendjét és megkezdeni a fejlesztést. Véleménye szerint elsősorban a helyieknek kell tenniük a községért és csak ezután várhatnak Gárdonytól segítséget. Ezzel a mottóval társadalmi munkát szervezetek, óvodát, napközi otthont állítottak fel, épületeket alakítottak át közcélú létesítményekké, amelyekből orvosi rendelő, tanterem, szövetkezeti bolt lett.
Az oktatás 1958-ig szükségtanteremben folyt, ekkor épült fel az új 6 tantermes iskola. 1964-ben volt a tanulók száma a legmagasabb, akik ekkor 154-en voltak. 1975-ben már csak kb. 76 gyermek járt iskolába a faluban.
Az 1960-as években megkezdődött az elvándorlás. Azok a fiatalok, akik szakmunkás képesítéssel rendelkeztek, a közeli városba, Székesfehérvárra költöztek. Új házak már csak a termelőszövetkezet, valamint az ipari üzemek nyugdíjasai részére épültek. A település lakossága 1970-ben 888 fő volt, mely a korábbi évekhez viszonyítva visszaesést jelentett.
Napjainkban Dinnyés kedvelt lakóhely, a város közelsége miatt sokan költöznek ide, főleg a kedvező telekárak miatt.
2010-ben nagyszabású beruházásként megépült és átadásra került a Dinnyési Templomkert Hagyományőrző Központ,és ezzel együtt a környék egyik legnagyobb,fedett szabadtéri színpada.
