Dinnyés története |
|
Dinnyés története
A település elnevezése két helynévbÅ‘l alakult ki. Az egyik a Meed, mely 1298-ban került elÅ‘ször feljegyzésre terra Meed-ként, a másik a Dinnyés, amely személynévként 1376-ban tűnt fel. A med szó jelentése száraz, néha kiszáradó. Ez elé került a dinnye szó ragozott alakja, Ãgy alakult ki a Dinnyésmed, majd késÅ‘bbiekben a Med utótag elmaradt.
1481-ben 1000 arany Ft-ért lett Mátyás királyé a birtok, ahol 3 év múlva már plébános is dolgozott. 1568-ig a török elől sokan elmenekültek. 1582-ben Dinnyésmed Székesfehérvárhoz tartozó szultáni birtok volt, amely 11.000 akcse (50 török akcse 1 Ft) hasznot hozott. A faluban élők 20 házat laktak, akik búza, káposzta, len, kender, vörös és fokhagymatermesztéssel, sertés-, és juhtartással, valamint méhészkedéssel foglalkoztak.
1767-ben Vincze János volt az uradalom számtartója. Ekkor már a fehérváriaknak is voltak földjeik a pusztán. A XVIII. - XIX. század fordulóján Dinnyés földesura a felsÅ‘Å‘rsi prépost volt. Ebben az idÅ‘ben már 2 vendégfogadó működött. 1824-ben Vajky György birtokos, veszprémi kanonok, felsÅ‘Å‘rsi prépost épÃtetett egy római katolikus kápolnát saját védÅ‘szentje tiszteletére.
A szabadságharc kitörése elÅ‘tt már körülbelül 300-an éltek a pusztán. 1848. szeptember 25-én Dinnyés és Gárdony között állt a magyar hadtest balszárnya, összesen 3 zászlóalj gyalogság, 7 század huszár és 14 ágyú, 3400 emberrel, akiket a Velencei-tó választott el a derékhadtól. A feladatuk az volt, hogy Seregélyes felÅ‘l visszaverjék a támadásokat és megakadályozzák a hadtest bekerÃtését. A pákozdi csata után szeptember 30-án kötötték meg a fegyverszünetet, amely a demarkációs vonalat a magyaroknak Csákvár - Sukoró - Dinnyés – Seregélyes – Szolgaegyháza, a horvát csapatoknak pedig Csákberény – Zámoly – Pusztacsala – Pákozd – Sárkeresztúr határokkal jelölte meg.
A lakosság száma 1850-ben 1/3-dal volt kevesebb, mint a szabadságharc elÅ‘tt. 1870-ben 40 konvenciós cseléd és 63 napszámos élt Dinnyésen. A családok átlagosan 2, legfeljebb 3 tagúak voltak, elhelyezésükre cselédházakban került sor. Az épületek többnyire sárból készültek, csak a templom, az iskola és az urasági ház épült téglából, illetve kÅ‘bÅ‘l. A lakosság általános kulturális szÃnvonala alacsony volt, de a napi munkákat kiválóan végezték. 1870-ben a lakosság 51%-a Ãrástudatlan volt, de a többiek közül sem tudott mindenki Ãrni és olvasni egyszerre. A helyi oktatás területén a katolikus egyház tette meg az elsÅ‘ lépéseket és 1837-ben megszervezték az elsÅ‘ iskolát. A XIX. sz. 40-es éveiben szinte iskolaalapÃtási láz uralkodott Fejér megyében. A székesfehérvári egyházmegye püspöke, Barkóczy László is ösztönözte az iskolák széleskörű elterjesztését.
A tömegközlekedés és áruszállÃtás szempontjából elsÅ‘ként Dinnyés kapcsolódott be az ország vérkeringésébe azzal, 1861-ben vasúti megállóhely létesült a településen. Ez volt az elsÅ‘ megállója a Velencei-tónak a Székesfehérvár-Buda vonalon.
A gazdálkodás ösztönzéséhez az eddig nem hasznosÃtott területekre is szükség volt, ezért tervbe vették a Nádastó (más nevén AlsófertÅ‘) lecsapolását, amellyel 2200 hold mezÅ‘gazdasági földhöz kÃvántak jutni. A Nádastó a Velencei-tó szerves része volt, azzal összefüggÅ‘ területet alkotott. A közbirtokosok nagy része tiltakozott a lecsapolás ellen, mert természetes vÃzgyűjtÅ‘ volt, amely a Kajtori tavakkal együtt szabályozta a tó vÃzszintjét. Attól féltek, hogy a csatorna a Velencei-tó vizét is levezetné, Ãgy vÃzutánpótlás hiányában a tó elmocsarasodásához vezetne, ezért ennek elkerülése érdekében a Szalma csárdánál zsilipet épÃtettek. 1889. március 27-én megalakult a Dinnyés Kajtori Tólecsapoló Társulat, s megkezdték a Nádastó lecsapolását.
A századfordulón a mezőgazdaság és az állattartás kapott kiemelkedő szerepet a foglalkoztatásban, ahol főleg a tehenészet, valamint a kukorica, burgonya, répa, repce, bükköny, lucerna termelése dominált.
A XX. század elején az agrárszocialista mozgalom terjedésével nÅ‘tt a társadalmi feszültség, amely az uradalomban is jelentkezett. A lakosság differenciálódott, egy kis részük feljebb lépett a ranglétrán, de a nagy többség a nincstelenek számát gyarapÃtotta.
Az első világháború idején kevés volt a férfi munkaerő, helyüket a hadifogolytáborból érkezett orosz, szerb katonákkal igyekeztek pótolni. A háború évei alatt a pusztai lakosság egyre nyomorúságosabb körülmények között élt.
A háború végén, az állami összeomlás idején megbomlott a közrend is. 1919 elején megkezdÅ‘dött a szocialista átalakulás. Az uradalomban termelÅ‘szövetkezetet hoztak létre, amely 1919. áprilisban Agárd-dinnyési TermelÅ‘ Szövetkezet néven kezdte meg tevékenységét. Tagjai a cselédek lettek, az uradalmi gazdatisztek, illetve a bérlÅ‘k pedig az üzemegységek irányÃtóivá váltak. 1919. augusztusában azonban a termelÅ‘szövetkezet megszűnt.
1920 környékén állami ráhatással ismét megkezdÅ‘dött a parcellázás. 1922-ben az uradalom 184 kataszteri hold földet adott át a dinnyésieknek, akik évente 8-10 ház épÃtettek fel az Újtelepen. Az épületek vályogból illetve tömésfalból készültek. Dinnyésen a 20-as évek végén 52 kisgazda kezdte el formálni a jövÅ‘t. 1930-ban 140 lakásban már 611 fÅ‘ élt. 1934-ben 2 tantermes elemi iskolát alapÃtottak, ahol 1937-ben már 2 tanÃtó oktatta a dinnyési gyerekeket.
A háborús években a gazdaság nagyon rosszul termelt, megcsappant a férfi munkaerÅ‘ is. A honvédség elvitte a lovakat és a szekereket is. A szovjet csapatok 1944. december környékén érték el Seregélyes irányából a Velencei-tó déli partját, majd december 9-én Dinnyésnél is megjelentek. A puszta a hadtáp és idÅ‘nként a frontvonal körzetébe esett, ezért a lakosságot is kitelepÃtették. 1945. február 7-16. között folyamatos akna és gyalogsági tűz alatt volt a település. A harci cselekmények alatt a gazdaság, az állatállomány, valamint az épületek is megsemmisültek. A hadiállapot végül 1945. március 29-én szűnt meg.
1945. áprilisban Dinnyés kezdeményezte Gárdonytól, mint anyaközségtől az elszakadást, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A háborút követÅ‘en a földreform volt a leglényegesebb feladat, 1945. május végén 2300 kataszteri hold földet osztottak szét az uradalomból a település lakói és a volt cselédek között. Az elszakadási törekvésekre tekintettel Gárdony a tervezett újjáépÃtésekbÅ‘l kihagyta a dinnyési iskolaépületet, amelyet a római katolikus egyház vett kezelésbe, majd állami segÃtséggel újÃtották fel. 1947-ben már 750 fÅ‘ lakott a településen, valamint 105 tanuló járt iskolába.
1947 nyarán Dinnyés kisközség státuszt kapott és Gárdony felügyeletével jegyzÅ‘i kirendeltséget nyitottak, hetente 1 fogadónappal. 1949. február 3-án Dinnyést tanyaközponttá nyilvánÃtották.
1950. november 10-én megalakÃtották az Alkotmány III. tÃpusú szövetkezeti csoportot, mely 1956 végén eredménytelensége miatt feloszlott, de Virágzó TermelÅ‘szövetkezet néven késÅ‘bb újraszervezték. 1959 környékén már folyt az agitáció a termelÅ‘szövetkezet erÅ‘sÃtése érdekében. Ekkor 36 vagon búzát csépeltek, 10 vagon árpát termeltek és jó termés Ãgérkezett a többi terménybÅ‘l is. 1961-ben a kisbirtokosok közül szinte mindenki termelÅ‘szövetkezeti taggá vált. 1961 végén 1466 kataszteri hold földet műveltek és szövetkezet tagjainak száma 95 volt.
1962-ben a Virágzó TermelÅ‘szövetkezet beolvadt az Agárdi Gárdonyi Géza termelÅ‘szövetkezetbe. A közös gazdasági érdek közelebb hozta a dinnyési, gárdonyi, agárdi embereket. A Dinnyési tanácskirendeltség vezetÅ‘je, Babirák Józsefné megpróbálta kialakÃtani a település rendjét és megkezdeni a fejlesztést. Véleménye szerint elsÅ‘sorban a helyieknek kell tenniük a községért és csak ezután várhatnak Gárdonytól segÃtséget. Ezzel a mottóval társadalmi munkát szervezetek, óvodát, napközi otthont állÃtottak fel, épületeket alakÃtottak át közcélú létesÃtményekké, amelyekbÅ‘l orvosi rendelÅ‘, tanterem, szövetkezeti bolt lett.
Az oktatás 1958-ig szükségtanteremben folyt, ekkor épült fel az új 6 tantermes iskola. 1964-ben volt a tanulók száma a legmagasabb, akik ekkor 154-en voltak. 1975-ben már csak kb. 76 gyermek járt iskolába a faluban.
Az 1960-as években megkezdÅ‘dött az elvándorlás. Azok a fiatalok, akik szakmunkás képesÃtéssel rendelkeztek, a közeli városba, Székesfehérvárra költöztek. Új házak már csak a termelÅ‘szövetkezet, valamint az ipari üzemek nyugdÃjasai részére épültek. A település lakossága 1970-ben 888 fÅ‘ volt, mely a korábbi évekhez viszonyÃtva visszaesést jelentett.
Napjainkban Dinnyés kedvelt lakóhely, a város közelsége miatt sokan költöznek ide, főleg a kedvező telekárak miatt.
2010-ben nagyszabású beruházásként megépült és átadásra került a Dinnyési Templomkert HagyományÅ‘rzÅ‘ Központ,és ezzel együtt a környék egyik legnagyobb,fedett szabadtéri szÃnpada.
1481-ben 1000 arany Ft-ért lett Mátyás királyé a birtok, ahol 3 év múlva már plébános is dolgozott. 1568-ig a török elől sokan elmenekültek. 1582-ben Dinnyésmed Székesfehérvárhoz tartozó szultáni birtok volt, amely 11.000 akcse (50 török akcse 1 Ft) hasznot hozott. A faluban élők 20 házat laktak, akik búza, káposzta, len, kender, vörös és fokhagymatermesztéssel, sertés-, és juhtartással, valamint méhészkedéssel foglalkoztak.
1767-ben Vincze János volt az uradalom számtartója. Ekkor már a fehérváriaknak is voltak földjeik a pusztán. A XVIII. - XIX. század fordulóján Dinnyés földesura a felsÅ‘Å‘rsi prépost volt. Ebben az idÅ‘ben már 2 vendégfogadó működött. 1824-ben Vajky György birtokos, veszprémi kanonok, felsÅ‘Å‘rsi prépost épÃtetett egy római katolikus kápolnát saját védÅ‘szentje tiszteletére.
A szabadságharc kitörése elÅ‘tt már körülbelül 300-an éltek a pusztán. 1848. szeptember 25-én Dinnyés és Gárdony között állt a magyar hadtest balszárnya, összesen 3 zászlóalj gyalogság, 7 század huszár és 14 ágyú, 3400 emberrel, akiket a Velencei-tó választott el a derékhadtól. A feladatuk az volt, hogy Seregélyes felÅ‘l visszaverjék a támadásokat és megakadályozzák a hadtest bekerÃtését. A pákozdi csata után szeptember 30-án kötötték meg a fegyverszünetet, amely a demarkációs vonalat a magyaroknak Csákvár - Sukoró - Dinnyés – Seregélyes – Szolgaegyháza, a horvát csapatoknak pedig Csákberény – Zámoly – Pusztacsala – Pákozd – Sárkeresztúr határokkal jelölte meg.
A lakosság száma 1850-ben 1/3-dal volt kevesebb, mint a szabadságharc elÅ‘tt. 1870-ben 40 konvenciós cseléd és 63 napszámos élt Dinnyésen. A családok átlagosan 2, legfeljebb 3 tagúak voltak, elhelyezésükre cselédházakban került sor. Az épületek többnyire sárból készültek, csak a templom, az iskola és az urasági ház épült téglából, illetve kÅ‘bÅ‘l. A lakosság általános kulturális szÃnvonala alacsony volt, de a napi munkákat kiválóan végezték. 1870-ben a lakosság 51%-a Ãrástudatlan volt, de a többiek közül sem tudott mindenki Ãrni és olvasni egyszerre. A helyi oktatás területén a katolikus egyház tette meg az elsÅ‘ lépéseket és 1837-ben megszervezték az elsÅ‘ iskolát. A XIX. sz. 40-es éveiben szinte iskolaalapÃtási láz uralkodott Fejér megyében. A székesfehérvári egyházmegye püspöke, Barkóczy László is ösztönözte az iskolák széleskörű elterjesztését.
A tömegközlekedés és áruszállÃtás szempontjából elsÅ‘ként Dinnyés kapcsolódott be az ország vérkeringésébe azzal, 1861-ben vasúti megállóhely létesült a településen. Ez volt az elsÅ‘ megállója a Velencei-tónak a Székesfehérvár-Buda vonalon.
A gazdálkodás ösztönzéséhez az eddig nem hasznosÃtott területekre is szükség volt, ezért tervbe vették a Nádastó (más nevén AlsófertÅ‘) lecsapolását, amellyel 2200 hold mezÅ‘gazdasági földhöz kÃvántak jutni. A Nádastó a Velencei-tó szerves része volt, azzal összefüggÅ‘ területet alkotott. A közbirtokosok nagy része tiltakozott a lecsapolás ellen, mert természetes vÃzgyűjtÅ‘ volt, amely a Kajtori tavakkal együtt szabályozta a tó vÃzszintjét. Attól féltek, hogy a csatorna a Velencei-tó vizét is levezetné, Ãgy vÃzutánpótlás hiányában a tó elmocsarasodásához vezetne, ezért ennek elkerülése érdekében a Szalma csárdánál zsilipet épÃtettek. 1889. március 27-én megalakult a Dinnyés Kajtori Tólecsapoló Társulat, s megkezdték a Nádastó lecsapolását.
A századfordulón a mezőgazdaság és az állattartás kapott kiemelkedő szerepet a foglalkoztatásban, ahol főleg a tehenészet, valamint a kukorica, burgonya, répa, repce, bükköny, lucerna termelése dominált.
A XX. század elején az agrárszocialista mozgalom terjedésével nÅ‘tt a társadalmi feszültség, amely az uradalomban is jelentkezett. A lakosság differenciálódott, egy kis részük feljebb lépett a ranglétrán, de a nagy többség a nincstelenek számát gyarapÃtotta.
Az első világháború idején kevés volt a férfi munkaerő, helyüket a hadifogolytáborból érkezett orosz, szerb katonákkal igyekeztek pótolni. A háború évei alatt a pusztai lakosság egyre nyomorúságosabb körülmények között élt.
A háború végén, az állami összeomlás idején megbomlott a közrend is. 1919 elején megkezdÅ‘dött a szocialista átalakulás. Az uradalomban termelÅ‘szövetkezetet hoztak létre, amely 1919. áprilisban Agárd-dinnyési TermelÅ‘ Szövetkezet néven kezdte meg tevékenységét. Tagjai a cselédek lettek, az uradalmi gazdatisztek, illetve a bérlÅ‘k pedig az üzemegységek irányÃtóivá váltak. 1919. augusztusában azonban a termelÅ‘szövetkezet megszűnt.
1920 környékén állami ráhatással ismét megkezdÅ‘dött a parcellázás. 1922-ben az uradalom 184 kataszteri hold földet adott át a dinnyésieknek, akik évente 8-10 ház épÃtettek fel az Újtelepen. Az épületek vályogból illetve tömésfalból készültek. Dinnyésen a 20-as évek végén 52 kisgazda kezdte el formálni a jövÅ‘t. 1930-ban 140 lakásban már 611 fÅ‘ élt. 1934-ben 2 tantermes elemi iskolát alapÃtottak, ahol 1937-ben már 2 tanÃtó oktatta a dinnyési gyerekeket.
A háborús években a gazdaság nagyon rosszul termelt, megcsappant a férfi munkaerÅ‘ is. A honvédség elvitte a lovakat és a szekereket is. A szovjet csapatok 1944. december környékén érték el Seregélyes irányából a Velencei-tó déli partját, majd december 9-én Dinnyésnél is megjelentek. A puszta a hadtáp és idÅ‘nként a frontvonal körzetébe esett, ezért a lakosságot is kitelepÃtették. 1945. február 7-16. között folyamatos akna és gyalogsági tűz alatt volt a település. A harci cselekmények alatt a gazdaság, az állatállomány, valamint az épületek is megsemmisültek. A hadiállapot végül 1945. március 29-én szűnt meg.
1945. áprilisban Dinnyés kezdeményezte Gárdonytól, mint anyaközségtől az elszakadást, de próbálkozása nem járt sikerrel.
A háborút követÅ‘en a földreform volt a leglényegesebb feladat, 1945. május végén 2300 kataszteri hold földet osztottak szét az uradalomból a település lakói és a volt cselédek között. Az elszakadási törekvésekre tekintettel Gárdony a tervezett újjáépÃtésekbÅ‘l kihagyta a dinnyési iskolaépületet, amelyet a római katolikus egyház vett kezelésbe, majd állami segÃtséggel újÃtották fel. 1947-ben már 750 fÅ‘ lakott a településen, valamint 105 tanuló járt iskolába.
1947 nyarán Dinnyés kisközség státuszt kapott és Gárdony felügyeletével jegyzÅ‘i kirendeltséget nyitottak, hetente 1 fogadónappal. 1949. február 3-án Dinnyést tanyaközponttá nyilvánÃtották.
1950. november 10-én megalakÃtották az Alkotmány III. tÃpusú szövetkezeti csoportot, mely 1956 végén eredménytelensége miatt feloszlott, de Virágzó TermelÅ‘szövetkezet néven késÅ‘bb újraszervezték. 1959 környékén már folyt az agitáció a termelÅ‘szövetkezet erÅ‘sÃtése érdekében. Ekkor 36 vagon búzát csépeltek, 10 vagon árpát termeltek és jó termés Ãgérkezett a többi terménybÅ‘l is. 1961-ben a kisbirtokosok közül szinte mindenki termelÅ‘szövetkezeti taggá vált. 1961 végén 1466 kataszteri hold földet műveltek és szövetkezet tagjainak száma 95 volt.
1962-ben a Virágzó TermelÅ‘szövetkezet beolvadt az Agárdi Gárdonyi Géza termelÅ‘szövetkezetbe. A közös gazdasági érdek közelebb hozta a dinnyési, gárdonyi, agárdi embereket. A Dinnyési tanácskirendeltség vezetÅ‘je, Babirák Józsefné megpróbálta kialakÃtani a település rendjét és megkezdeni a fejlesztést. Véleménye szerint elsÅ‘sorban a helyieknek kell tenniük a községért és csak ezután várhatnak Gárdonytól segÃtséget. Ezzel a mottóval társadalmi munkát szervezetek, óvodát, napközi otthont állÃtottak fel, épületeket alakÃtottak át közcélú létesÃtményekké, amelyekbÅ‘l orvosi rendelÅ‘, tanterem, szövetkezeti bolt lett.
Az oktatás 1958-ig szükségtanteremben folyt, ekkor épült fel az új 6 tantermes iskola. 1964-ben volt a tanulók száma a legmagasabb, akik ekkor 154-en voltak. 1975-ben már csak kb. 76 gyermek járt iskolába a faluban.
Az 1960-as években megkezdÅ‘dött az elvándorlás. Azok a fiatalok, akik szakmunkás képesÃtéssel rendelkeztek, a közeli városba, Székesfehérvárra költöztek. Új házak már csak a termelÅ‘szövetkezet, valamint az ipari üzemek nyugdÃjasai részére épültek. A település lakossága 1970-ben 888 fÅ‘ volt, mely a korábbi évekhez viszonyÃtva visszaesést jelentett.
Napjainkban Dinnyés kedvelt lakóhely, a város közelsége miatt sokan költöznek ide, főleg a kedvező telekárak miatt.
2010-ben nagyszabású beruházásként megépült és átadásra került a Dinnyési Templomkert HagyományÅ‘rzÅ‘ Központ,és ezzel együtt a környék egyik legnagyobb,fedett szabadtéri szÃnpada.
